Már anyaként írom_01

2025.05.24

Új blogsorozatunkban édesanyák első megéléseit olvashatod.

Vásárlóinkkal és követőinkkel tartjuk a kapcsolatot a várandósságtól kezdve, ők osztják meg velünk a történeteiket, először- Már anyaként írják le megéléseiket.

Célunk ezzel az új sorozattal az, hogy tudd, nem vagy egyedül! Sokan sokfélék vagyunk mi nők, de az anyaság összeköt minket, hiszen mindannyiunk előtt egy új és ismeretlen életszakasz nyílik, melyben támogatásra van szükségünk.

Hiszünk abban, hogy a sorokon keresztül is hatással tudunk lenni egymásra, hogy a másik történetét olvasva érezzük a hasonló életszakaszban való osztozást. Mindannyiunknak az anyaság első időszaka a legnehezebb, ezért fontosnak tartjuk a történetek megosztását. Bízunk abban, hogy enyhülhet a feszültség bennünk, ha látjuk, hogy más édesanyák is hasonló nehézségeken mennek keresztül és bíztatni tudjuk egymást akár a szoptatással, császárheggel, vagy egyszerűen a mindennapok múlásának kihívásaival kapcsolatban.

Kapcsolódj velünk, és írd meg Te is az anyaság első élményeit, kihívásait. Segíts másnak, hogy a soraidat olvasva érezhesse, nincs egyedül!

Ide tudod küldeni: besszerinfo@besszer.hu ; tárgyban ez szerepeljen: "Már anyaként írom" _ Vagy írd meg a lenti űrlapon.

"Tudom, hogy ez a feszültség csak akkor enyhülhet, ha megteszem az első lépést..."

Fogadd szeretettel első levelünk tartalmát, Adrienn gondolatait:

#01 Már anyaként írom

"Szinte újszülöttel a kezemben állok a szobában... ott vagyok az ajtó előtt, a tükörbe nézek, és látom a testem nyomait, amit a szülés hagyott maga után. Zavar, hogy nem vagyok még olyan formában, mint régen, de tudom, hogy ez az élet része, és minden változik. Szorongva gondolok arra, hogyan fogadom majd el magam így, és hogy sikerül-e végül megszokni az új testemet.

A strandra most tabuként gondolok, mert attól tartok, hogy mások megbámulnak vagy ítélkeznek. Egyik oldalamon ott van a félelem, hogy nem fogom jól érezni magam a bőrömben, másik oldal pedig a vágy, hogy végre élvezzem a nyarat, a víz hűs érintését, a gyermekem nevetését. Persze azt is tudom, hogy el kellene engednem. El tudom? Meg kell próbálnom a gyermekem miatt.

Tudom, hogy ez a feszültség csak akkor enyhülhet, ha megteszem az első lépést, és elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok. Az erősebbik, pozitívabb énem azt mondja: hogy mindenki ugyanilyen érzésekkel küzd, és talán a legfontosabb az, hogy kicsit bátrabban legyek és ne féljek a megítéléstől.

Hiszem, hogy eljön majd az idő, mikor a vízpart gondolata már nem taszít, és már nem az aggodalom hullámaiba, hanem a Balatonéba lépek magabiztosan."

Adrienn