Ahogy néztem magam a tükörben, megjelent egy rég nem érzett bizsergés. Az a finom, belső csiklandozó érzés, amit talán minden nő ismer. Amikor nem történik semmi különös, mégis jól esik nőnek lenni. 

Emlékszem, arra gondoltam: de csinos vagyok ma. És ez a gondolat olyan természetesen érkezett, hogy szinte meg is lepett.

Az este közben persze ugyanúgy anya voltam. A kislányom ott volt mellettünk. Etettem, segítettem neki, figyeltem rá. Nem lettem kevésbé anya attól, hogy jól éreztem magam.

Mégis történt valami bennem.

Olyan érzésem volt, mintha egyszerre lennék jelen és kívülálló. Mintha egy pillanatra kívülről is látnám magam. Ismered azt az érzést, amikor álmodsz, és tudod, hogy te vagy az álomban, mégis kívülről figyeled saját magadat? Valami ehhez hasonló volt.

Egyszer csak elkezdtem észrevenni a világot.

Nem csak azt, hogy a kislányomnak mire van szüksége.

Hanem az embereket.

A párokat, akik nevettek.

A nőt, akit egy férfi táncba hívott.

Az illatokat.

A zenét.

A beszélgetéseket.

Megálltam egy-egy mondatnál, meghallgattam másokat, kíváncsi lettem arra, hogy ki milyen élethelyzetben van. Már nem csak a napi rutinról beszélgettünk. Nevettünk a férjemmel. Táncoltam. Egyszerűen jól éreztem magam.

És egyszer csak rájöttem valamire.

Én is ott vagyok.

Nem csak anya vagyok ezen az estén.

Hanem nő is.

Másnap azonban furcsa érzések kavarogtak bennem. Mintha egy kis lelkiismeret-furdalás bujkált volna bennem. Elkezdtem visszagondolni az estére.

Vajon mások is látták rajtam, hogy jól érzem magam?

Látták, hogy voltak percek, amikor nem kizárólag a gyermekem körül forogtam?

Látták, hogy nem csak rá figyeltem?

És vajon ez baj?

Azt vettem észre magamon, hogy szinte automatikusan vissza akarok ugrani a megszokott működésbe. Gyorsan újra csak a gyermek. Újra csak a feladatok. Újra csak az anyaszerep.

Mintha ezt diktálná valami belső program.

Hiszen anya vagyok. Akkor ez a helyes, nem?

Napokig dolgoztak bennem ezek a gondolatok, mire megérkezett egy felismerés, ami azóta is velem van.

Azon az estén nem anyaként voltam nő.

Hanem nőként voltam anya.

És ez a kettő között óriási különbség.

Nem tettem félre az anyaságomat.

Nem lettem kevésbé gondoskodó.

Nem szerettem kevésbé a gyermekemet.

Egyszerűen csak először engedtem meg magamnak, hogy a női énem is jelen legyen.

És ettől valahogy minden a helyére került.

Azóta többször is megengedem magamnak ezt az érzést. Hogy felöltözzek csak azért, mert jólesik. Hogy táncoljak. Hogy beszélgessek. Hogy ne csak másokra figyeljek, hanem magamra is.

És tudod, mi a legkülönösebb?

Van valami egészen megható abban, amikor ebben az állapotban egyszer csak eszembe jut, hogy van egy gyermekem.

Nem feladatként.

Nem kötelességként.

Nem egy újabb teendőként.

Hanem a legnagyobb ajándékként.

Pont úgy, ahogy évekkel ezelőtt elképzeltem. Mielőtt anya lettem volna. Amikor még csak álmodoztunk róla. Amikor nőként könnyedén magam elé képzeltem egy kétéves kislányt, akiről majd egyszer gondoskodom.

A valóság persze egészen más lett. Az anyaság rengeteg örömöt adott, de vele együtt érkezett az aggodalom, a bizonytalanság, a folyamatos készenlét is. Talán ezért volt olyan különleges ez az este.

Mert egy pillanatra újra átélhettem azt a könnyedséget, amit akkor éreztem, amikor még csak vágytam arra, hogy egyszer anya lehessek.

És akkor értettem meg igazán, mit jelent számomra ez a mondat:

Anya lettél. Nő vagy.

Nem azért, mert választani kell a kettő között.

Hanem mert a kettő együtt tesz azzá, aki vagyok.

És amikor megengedem magamnak, hogy nőként is jelen legyek, valójában nem elveszek az anyaságomból.

Hanem még többet tudok adni belőle.

(Részlet egy anya emlékeiből)